another chance...

amikor kicsi voltam, azt játszottam, hogy királylány vagyok, akit örökbe fogadtak, miután a birodalmat lerohanták a rossz fiúk. az igazi szüleim, mr. király és mrs. királyné bármelyik pillanatban értem küldhetik a limuzint. közel voltam hozzá, hogy hétévesen szívrohamom legyen, amikor apámért egyszer limuzint küldtek, hogy kivigye a reptérre. tényleg azt hittem, értem jöttek, de nem akartam menni. apám taxival járt ezután. kinézek az ablakon. sehol egy limuzin, egy szekér vagy egy hintó. most, hogy mennék, senki nem akar elvinni..

apukám azt mondogatta, hogy az első szerelem örökre megváltoztatja az ember életét, és bármennyire is szeretnénk szabadulni tőle, az az érzés kitörölhetetlen.

  nincs itt semmi, ne kopogtass, ne keress, itt már nincs mit látni, ne nevess, ne sírj, ne kérdezz, ne felelj, ne kérj, ez felesleges.!

van egy különös játék.. nő és férfi játssza. írott szabályai nincsenek. szabályait egyedül a szívükben lévő érzés, az egymás iránti őszinteség, a tisztelet, a bizalom határozza meg. mert egy játékot lehet sokféleképpen játszani. lehet közönséges módon, ahol csak az számít, hogy nyerjek, mindegy, milyen áron. taktikázom, minden eszközt bevetek, hogy gyorsan legyőzzem a másikat, térdre kényszerítsem, uralkodhassak felette, és megmutathassam a világnak, hogy ki vagyok én. és lehet nemesen, amikor az számít, hogy a játékban együtt lehetek a másikkal, és az a cél, hogy mindketten élvezzük, mindkét fél arra törekszik, hogy a játék a másiknak szépet adjon, örömet adjon. így a játék szép lesz, igaz lesz, amiben nincs kapkodás, nincs csalás, nincs vetélkedés. És ebben a játékban csak együtt győzhetünk. nem legyőzni kell a másikat, hanem vele együtt győzni. győzni, és elnyerni a másikat. és ez nem játék.

mért nem tudom elfogadni, hogy örökre vége. miért várom most is, hogy visszajöjjön végre? miért álmodom mindig, hogy velem van újra? miért kell naponta gondolnom a múltra? miért fáj, ha látom, vagy miért fáj, ha nem. miért van, hogy feledni nem tudom ma sem? miért fáj, ha szavak nélkül, némán eltapos, hisz ez köztünk szinte már mindennapos. miért érzem azt, hogy mégis jó lehet? miért kell szeretnem, ha ő nem szeret..?!

  minden férfi egyforma. csak az arcuk más, hogy ne keverjük össze őket.

miért ne gyűlölném? a legrosszabbat tette velem, amit ember a másikkal megtehet. elhitette, hogy szeret, és szüksége van rám, aztán bebizonyította, hogy hazugság az egész.

egy újabb kis remény törmeléket kaparintottam meg s kapaszkodtam belé mind szilárd sziklába. de félek.. bármely percben földcsuszamlás, földrengés jöhet s én majd újra a szakadékba találom magam. igen,bevallottam, félek.. félek attól, hogy az életem adom egy álomért ami lassacskán tűnik el, látóhatáron kívülre száll s én többet útól nem érem..!

engedj közelebb, engedd, hogy én is ott legyek, látni akarom, és érezni azt, amit lehet! égjen a tűz, engedd, hogy meglássalak, legyen úgy, ahogy nem szabad..!

nem látlak, csak elképzellek, minden éjjel másmilyennek, de tudnod kell, hogy minden éjjel szép vagy..!

vannak ezek - a pillanatok, amiket az emlékezet - később óhatatlanul kirostál, - mikor áll az ember mondjuk a pirosnál - egy kocsival, tehát ezen belül - még pontosabban ül, - egész pontosan az anyósülésen - ül ez az ember, és nem - a volánnál, ami eleve rossz már, - és a fejében mindenféle gondolat motoszkál, - hogy például mi volna, ha az idő megnyílna néha résnyire, - és ezen a résen ilyenkor más pillanatokba lehetne nézni be, - ahogy fényképeket szoktunk nézegetni, csak - itt az ember azt mondaná: nicsak! - ekképpen - kiáltana föl az ember, hogy nicsak, hát ki ez a lány ezen a képen? - vajon nem ismerem még, vagy (istenem!) - lehet, hogy ismerem? - csak ennyire másféle frizurát - hordott itt három évvel ezután? - szóval ugyanolyan könnyen, - ahogy az ember előrelapoz egy könyvben, - hogy megtudja, húsz oldallal később mi lesz a gikszer - ipszilonnal vagy iksszel, - úgy csapnánk föl a jövő fényképalbumát, - és az ember olyasmit látna néha, amivel nem is kal

ha eláruljuk, mi tesz bennünket boldoggá, a legmélyebb titkunkat adjuk ki... tudom.

ha csak egyszer tiszta szívedből mondod: 'szeretlek', ez többet ér, mintha százszor elismétled: 'örökké hű leszek hozzád'. ebben az egy szóban, ebben az érzésben minden hűség benne van. ez az érzés kényszerít hűségre. örök hűségre..!

mostanság nemigazán találom a helyemet a világban. már késő,mikor rájövök hibáztam. olykor nem kell más néha nem kell száz ígéret. csak egyetlen csók, egy kósza ölelés mi megéget. néha nem kell fül, mi hallja ahogy ordítasz, néha nem hiányzik más csak egy kéz melyet megszoríthatsz..!

olykor csak a kedves hangja a fontos. csak meséljen, meséljen, meséljen, csak hallhasd a hangját. mert számodra az ő hangja a legcsodálatosabb hangszer, és ha beszél, az minden dallam közül a legszebb. mert megnyugtat. hallgatod, hallgatod, és teljesen elvarázsol. és ezt a hangot nem csak a füleddel hallod, hanem a szíveddel is.

a legrosszabb érzés nem a magány. hanem az, akit a világon a legjobban szeretsz megfeledkezik rólad.!

amit titkol az ember, arról nem beszél. de más dolgokról talán többet is mond a kelleténél.

egy jó barát meghagyja neked a titkaidat. a legjobb barátaid pedig segítenek megtartani azokat.

mi a rosszabb éjjel, józanon forgolódni az ágyba? vagy pedig a klotyón horkolni lehányt pizsamába..? :D

alaposan elferdült már az értékítélet. hiába nézed, mégis tévesen ítéled meg, hogy mi a jó, mi a rossz, mi szép vagy csúnya. vagy csak direkt torzítasz a hazugságok mögé bújva? de durva! te még magadat is becsapod, mert megszoktad, hogy a boldogságot csomagolva kapod..!

undorító, amit teszel..!

nem fájt, vagyis nem éreztem. olyan volt mintha beadtak volna egy csomó érzéstelenítőt. de úgy látszik, hogy ma elmúlt a hatása. már megint sajog. hogy kell lecsillapítani..?! már minden létező dolgot kipróbáltam, de egyik sem használt. még mindig ugyanott tartok, még mindig szánalmasnak érzem magam. nem múlik. már csak egyetlen dolog maradt. várom, hogy megszűnjön, és addig keresek magamnak egy hiteles álarcot, ami mögé elbújhatok ameddig csak lehet..!

egyszerűen megrémít téged az, hogy valaki talán veled szeretne lenni, mert akkor nem tudnál elbújni a könyveid vagy a hited mögé..! nem is, tudod mi rémít meg valójában?! az, hogy titkon te is velem akarsz lenni!

a rettegés olyan érzés, amellyel az ember egész életében egyedül kell, hogy küzdjön.

tudod, hogy miért nagyobbak az én problémáim másokénál.? mert az enyémek.!

a halandóknak adott legédesebb szavak: anya, otthon, mennyország.

minden szerelemhez tartozik egy dal.

ha a szerelem ölne meg, nem fájna a halál.

azt mondják, az őszinteség a szadizmus egyik formája.

valaki egyszer azt mondta, a bugyuta beszélgetés maximum akkor nyerhet értelmet, ha valaki különlegessel osztod meg. remélem tudod, hogy veled akár a semmiről is tudnék beszélni amíg csak élünk.

az élet elválasztja azokat, akik szeretik egymást, és semmi nem tart örökké.

engem valahogy nem vonz. nincs szexepilje. egy csepp kacérság sincs a pillantásában. szőke haj, szép bőr, mogyoróbarna szem, egész jó alak, kellemes mosoly, de hiányzik belőle az a valami, amitől egy férfi utánanéz az utcán a nőnek.

maradjunk annyiban, hogy én már nem ismerlek.. inkább ülök itthon heteken át, csak elkerüljelek. fogalmam sincs ki vagy. már nem emlékszem rád. tudom, hogy minden ember változik. tudom, hogy már én sem vagyok ugyanaz.. de te..?! kell, hogy a színpad mögé láss. örülök, hogy boldog vagy.. nem foglak választásra kényszeríteni. mert nem éri meg. de így bocs, nekem nem kellesz. ;)

a reménytelen szerelemről, amint kiderül, hogy nem is reménytelen, pillanatok alatt az is kiderül, hogy nem is szerelem.

tudom milyen érzés az, ha valaki érez valamit, és küzd ellene. megpróbál tudomást sem venni róla. csak az a baj, hogy a két érintett fél úgyis tudja. hiába minden színészkedés és közömbösség és úgy teszek  mintha...jelenségek. egyszerűen, van amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni, hiába hisszük, hogy attól majd jobb lesz. ez nem változik..!

lehet,hogy várnunk kell arra az emberre,aki nem csak tolerálja a dilijeinket,de szereti is azokat. :)

a barátság azok közé az érzelmek közé tartozik, amelyeket nem lehet szavakkal megfogalmazni. számomra a barát olyan ember, aki megmondja az igazat, akkor is ha tudja, hogy fájni fog. akkor is ha sejti, hogy ezer darabra fog tépni a mondandója - kimondja. megvárja, míg darabjaimra hullok - aztán újra összerak. aki, ha sírok, addig marad velem, míg nem nevetek a saját magam szerencsétlenségén. a legszebb dolog a barátságban pont az a dolog, ami leírhatatlan.. hogy van köztetek egy olyan kapocs, amit semmi sem szakíthat meg. sem az idő, sem a halál.

úgy emlékezett arra az estére, mint olyan pillanatra, amikor eszeveszetten vágyott rá, hogy életre keljen valaki másnak a tekintetében.

várok arra, aki erőszakkal szakít el önmagamtól, olyan erősnek kell éreznem a szerelmet a szívemben, hogy megreszkessek tőle.

te nem félnél valakit annyira akarni, hogy már minden más mindegy legyen az életedben?

a szenvedéseiért senki sem érdemel tiszteletet... ha valaki direkt szenvedni akar, az hülye, ha pedig muszáj neki, abban nincs semmi érdem.

  miért van az, hogy a legkevésbé eredeti mondatot akarja mindenki hallani? a 'szeretlek' már megszámlálhatatlanul sokszor elhangzott, mégis, amikor kimondjuk, olyanok vagyunk, mint az ősember, aki talált egy szót, és imádattal kezdi tisztelni.

és majd eljön az a pillanat, mikor vége az álcának, s rájössz, hogy többé nem tudsz nélküle élni.. és már nem is akarsz.

  mikor az érzéseid elérik, hogy boldoggá teszik azt, akit szeretsz, és amikor láthatod a mosolyát.. az csodálatos érzés.

  tudod, az ember felébred éjjel és levegő után kapkod.. kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt.

az első szerelem soha nem múlik el, de mindig véget ér.

köszönöm. folyton csak köszönök mindent, minden egyes szavadat felém. sokat tanultam tőled. annyira szeretném, ha boldog lennél. abba a mosolyba még sokan bele fognak szeretni. hidd el.. tudom. hiányozni fog mindened. a nevetésed, az érintésed, a csókjaid. és tudom, vissza fogom sírni. igazad volt, tudtam én is, hogy így lesz. de erősnek kell lennem, hiszen ez az élet, még ha könnyekkel küzdök hónapokig is. sose felejtelek el. soha nem leszel számomra 'csupán csak egy ember'. mindig is leszel valami, valami fontos, akit sohasem fogok elfelejteni. emlékzeni fogok rád mindig, ígérem neked.

  néha úgy érzem, akkor lennék boldog, ha egyszerűen lefekhetnék, és soha többé fel se ébrednék.

'ismerős helyzet? egész végig azt állítod, makacsan, naivan, hogy te nem vagy bábu, te nem vagy porcelánbaba, akit csak úgy lekaphatnak a polcról, ha épp ahhoz van kedvük. te szabad ember vagy, azt csinálsz amit akarsz. érző szívű, lelkű egyén, akinek igenis érzelmekre van szüksége. csakhogy ez nem ilyen nagyon sok helyzetben. lehet hogy még akkor is ezt mondod, amikor már nemhogy porcelánbabaként, de még rongybabaként sem kezelnek.'

'fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjuk elmenni. elszakadni. megszabadulni. az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észre vegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék szerelmedet. minden egyes ciklust le kell zárni. nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy.'

ismerem a hibáimat, de nem javítom ki őket. ha rájuk világítasz nem fogok meglepődni, mert még a te kedvedért sem fogok megváltozni..!

kicsit romantikus vagyok, mert szeretek álmodozni. kicsit őrült, mert valóra is váltom őket. szerelmes, mert nagyon tudok szeretni. kicsit szomorú, mert csalódtam is már és kicsit erős, mert talpra tudok állni.

könnyebb elfutni és érzéketlenné válni, annyival könnyebb csak menni mint szembenézni ezzel a fájdalommal itt, egyedül..