Ilyenkor nehéz a gondolataimat összeszedni,
megtervezni miként hagyok mindent újra veszni.
Hogy felejtsem el a szemét, ha csillogása szívembe éget, mosolyát
mely nem is tudta, de minden szenvedéstől védett. Hogy ne emlékezzek
szavára, ha itt cseng a fülemben ,hogy vigasztaljam többé,
ha már nincsen minden rendben. Hogy legyek mellette,
ha majd kér barátként öleljem, mondjátok, hogy ez nem könnycsepp,
mely gyűlik a szememben. Hogy felejtsem el, ha rá gondolva kelek s fekszek,
ha róla álmodok, és eszembe jut, bármerre is menjek.
Őt látom egy ismerős sorban, egy dalban vagy bárhol,
hogy meneküljek el egyszerre az egész világtól...
Mit tegyek, hogy ne fájjon az üresség mit érzek nélküle,
hogy lehetnék vele újra, mindig együtt csak vele.
Hogy mondjam, hogy jól vagyok, ha belül vérzek érte.
Kár, hogy bűn az amit érzek, s a sorsom büntet érte!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

...