és akkor.

„Ami a legjobban fáj, azt sohasem érted.
Csak állsz, tehetetlenül a romok fölött, ami megmaradt az álmokból, és nem érted.
Nem érted, miért fáj ennyire, nem érted, miért hull a könnyed, nem érted, miért.
Most szakadj meg szív, mosd el véreddel a fájdalmat! Igen, hisz itt már csak a vér, és a könnyek segíthetnek..!
És amikor végre megfordulsz, hogy elfelejtsd a törmeléket és a rengeteg port, valami mindig visszahúz.
Mintha éreznéd, miközben összeomlasz, hogy ezen a halott helyen még itt a béke, még itt rejtezik, csak meg kell találni, fel kell kutatni..!
Reménykedve állnál neki, hogy összeszedd magad, hogy megtaláld az igazi…az egyetlen igazi lelki megnyugvást, ami vigaszt ad.
Aztán megtalálod az összetört álmaid alatt a kettérepedt boldogságot… eltört.
Benned is eltört vele valami.
És akkor sírni kezdesz.”