Életem legnehezebb dolga volt faképnél hagyni. Még rosszabbá tette, hogy meg sem próbált megállítani; az nem vallott volna rá. A lelkem mélyén, ott, ahol csak az igazságnak maradt hely, nem is vártam. De mégis szerettem volna. Szükségem lett volna rá.
Bejegyzések
Karácsony.
"Az emberi szív szeretetből áll. Adj ma egy darabot másoknak belőle. Ne félj, hogy elfogy, hisz neked is adnak, ezért van értelme ennek a mai napnak. Ne akarj, csak szeress ennyi kell csupán ahhoz, hogy igazán boldog lehess."
Meg kell tanulni valamit... Elhagyni azt a helyet, ahol számodra már nem nyílik ajtó. Ahol bezárultak a lehetőségek, ahol véget ért valami. Meg kell tanulni elfogadni a szót: vége. Ennyi volt. Ízlelgesd. Tudom, keserű. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Szedd össze magad, és ha megsirattad a tetves múltat, egyenes derékkal menj, és nyisd ki az újabb ajtót. Nem foglak hitegetni. Senki nem fogja a kezed, azon az ajtón egyedül kell belépned. És tudod mit? Nagyon valószínű, hogy az ajtón túl senki sem vár. Nehéz lesz. Nagyon. Egy ideig.
Felednem kell a múltam, ha nem akarok úgy élni, mint egy gyűrött felmosórongy. De mindig újra és újra meghallgatom azokat a zenéket, amelyeket akkor szerettem, újra megnézem a régi képeket, ösztönösen előidézem az emlékeket - és egész nap, minden percében azon elmélkedem, hogy vajon az, ami engem ennyire megvisel, őt is megviseli e...