sokszor megsebeztek, de fel birtam állni, a 'barátoknak' nevezett csicskákra hülyeség időt szánni.!
Bejegyzések
:(
elég ennyi.. nem haragszom. más lettél, és már nem bírom.. íme a vallomás, nem tudom, hogy szép-e, de remélem érezhető benne, egy barátság vége..!
Az a pillanat, amikor megcsókolsz valakit, körülötted minden elhomályosul. Hirtelen megszűnik minden, csak ti ketten léteztek. Rádöbbensz arra, hogy ő az, akit életed végéig csókolnod kell és csókolni akarsz. Egy pillanatig átélheted ezt a csodát. Egyszerre tudnál sírni és nevetni, mert boldog vagy, hogy végre megtaláltad, és félsz attól, hogy valaki talán elveheti tőled.
megtörtént, már veled, hogy hiányzott valaki akinek nem kellett volna? ürességet éreztél a szívedben egy dal hallgatása közben? szükséged volt valakire akiről azelőtt azt hitted, nem számít neked? táncoltál az örömtől, mikor újra hallhattad a hangját? nevettél mikor a bolondságaitokra gondoltál? mosolyogtál, miközben visszaemlékeztél a nevetésére? olyat szerettél akit nem lett volna szabad..
Láttam a szemében, hogy rengetegszer elképzelte már ezt a pillanatot: hogy mi lesz körülöttünk, milyen lesz a hajam, milyen színű ruha lesz rajtam. Szerettem volna azt mondani, hogy 'igen', hogy nem fogom visszautasítani, s hogy a szívem megnyerte a háborút. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem, és mennyire kívánom.
Ez az idült mosolygás, ez megy az agyamra. Mosolyogni mintha elfelejtettünk volna, most már csak akkor vigyorgunk, ha ránk szakad egy lottónyeremény, egy előléptetés vagy hasonló. Van karriermosoly, van fel-akarlak-szedni mosoly meg az örülök-hogy-fel-akarsz-szedni s más hasonlók, de a szép-napunk-van mosoly eltűnt, mindörökre.
A barát az attól jó, hogy lehet vele őszinte lenni, kimaradnak a játszmák és a kímélő, hogy-ne-okozzak-fájdalmat-neked hazugságok, nem kell fel- és leépíteni, nem vársz el tőle semmit, és ő sem tőled, megmarad a gondolatok és tettek szabadsága, nem értékel, nem ítél el, nem akar megváltoztatni, egyszerűen a barátod.
El fogok menni. Elmegyek, mert erre kérsz, és tőled nem tagadhatok meg semmit sem. De minden út körbeér, és találkozunk még. Tudom. Ha nem ebben az életben, hát majd azután. Mindig is téged kerestelek, és végre rád találtam. Tudok várni. Te vagy a lelkem, a lélegzetem; nélküled nincs értelme semminek. Mi egyek vagyunk... oszthatatlanok, és a természet minden ereje azon lesz, hogy kettőnket újra egyesítse. (...) Addig minden erőmmel azon leszek, hogy jobb ember legyen belőlem. Volt valaha egy fiú, aki valóra akarta váltani az álmait. Hát megyek, megkeresem őt. Azért megyek, mert te kérsz rá. Azért megyek, mert téged még az életemnél is jobban szeretlek.
hiányzol nagyon.. :(
mindig a jók mentek el, akik nem féltek mosolyogni, akik nem féltek szeretni.. :( mond.. miért mentél el?? :(
A fényképek az idővel vívott végtelen harcunk jelképei, kilátástalan küzdelmünk eszközei a pillanat megőrzéséhez: meg akarjuk örökíteni az édes kislányt, mielőtt nehezen kezelhető kamaszlánnyá nő; a fiatal férfit, mielőtt megkopaszodik és elhízik; a nászutat Hawaiira, mielőtt a boldog pár tagjaiból egy fedél alatt élő, dühös idegenek lesznek. Van egy olyan érzésem, hogy a fényképészettel kapcsolatos megszállottságunk mögött kimondatlan pesszimizmus rejtőzik: az a meggyőződésünk, hogy a jó dolgok nem tarthatnak örökké.
ott ült mellettem, és láttam a tekintetében, mennyire megcsókolna. én pedig mit tettem.? lesütöttem a szemem. féltem, hogy rajtam is ennyire látszik a vágy. de aztán arra gondoltam: miért is ne.? nem lenne helyes, az biztos, de ember vagyok, és az emberek olykor bűnbe esnek. felnéztem... szemeiben ugyanaz a tűz égett. felemelte a kezét, és végigsimított vele az arcomon, én pedig szenvedélyesen megcsókoltam. mintha körülöttünk minden égett volna, olyan forróság öntött el. nem tudtam levegőt venni, nem láttam, és nem hallottam semmit, de úgy éreztem, most vagyok a lehető legboldogabb.!
